Akkor talán kezdeném is!

Mindennek lassan már három éve...

Akár egy tündérmese főszereplője lettem volna! Olyannyira hihetetlen módon történt az egész...

"Volt egy fiú, árva fiú, nem szerette senki."

Igen, ebben a történetben (is) egy fiú a főszereplő mellettem. Egy fiú, akit első látásra megszerettem, aki mellett első találkozásunk óta kiálltam, akiben első pillanattól megbíztam, aki az első szerelmem volt! 

Az egész 2008 december 31.-én kezdődött. Aznap Szilvesztereztünk. Nála volt a party. Életem legnagyobb benyomású party-ja volt, mai napig tisztán emlékszem minden percére. Jó hangulat, sok pia, rengeteg nevetés, vérpezsdítő zenék... 

Aznap éjjel valami megfogott Benne! Valami, amit még ma sem tudok megmagyarázni. 

Aztán elkezdtünk komolyabban ismerkedni, s láss csodát, nem telt el a buli után két hét, amikor január hónap 18. napján ismét találkoztunk (randira hivott), s elcsattan az első, szerelmes csók!! :$ Azután 9 nap híján 1 évig boldogítottuk egymás mindennapjait. Igen, 9 nap híján 1 ÉVIG!! Micsoda időszak volt. Még talán ma is hiányzik, holott ez 2010-ben véget ért. Szakítás után még egy ideig tartottuk egymással a kapcsolatot, beszéltünk MSN-en olykor-olykor, SMS-ezgettünk, fel-felhívott, de hamar rájöttünk hogy így sokkal nehezebb lesz felejteni. Majd, nőnapon végül ismét találkoztunk...

Ne is kérdezd, mi lett a vége! Természetesen nem tudtuk megállni, hogy ne csókoljuk meg egymást, ne öleljük meg hűen szeretett expárunkat... Úgy döntöttünk, talán megéri még egy esélyt adni magunknak! Hiszen mit veszíthetünk? :) Persze, hogy nem lett jó vége! Bál lett volna annak a bizonyos hétnek a végén, mikor elkezdődött a "2 part".  Lázasan készülődtem, még Neki is vásároltam egy nyakkendőt. Örömmel nyújtottam feléje, amikor Ő laza sármossággal kijelentette, hogy bizony nem veszi azt fel! Köpni-nyelni nem tudtam, mikor ezt kimondta. Erre reflexszerűen jöttek a szavak a számból: "-Akkor majd felveszi más!" S ahogy ez a mondat elrepült, úgy repült ki Ő is az életemből ÖRÖKRE! Iszonyú agresszivitással hozzámvágta a kendőt, és elviharzott. Vártam, hogy visszajön, meg nem is! Mert nagyon felidegesített!! Fájt, ahogy visszautasította, hogy egybeöltözzünk! Kitaláltam, hogy nem adok magamról életjelet, hátha kicsit berosel, kicsit aggódik majd. Azt értem el vele, hogy megkeresett és kimondta MEGINT azt a bizonyos szívet tépő, fájdalmas szót, ahogy anno tette. És én nem tettem ellene semmit! Hagytam, hagy menjen! (Ami, így visszagondolva, talán rossz döntés volt...)

Még délután sikerült találni "kísérőt" a bálra. Aznap este nem foglalkoztam semmilyen érzéssel, senki érzelmeivel, vagy hogy esetleg mit illik és mit nem. Dühös voltam (bár nem mutattam ki) és bosszúéhes! Nem az Exemen álltam bosszút! Hanem a kísérőm lett a szenvedő alany. Táncoltunk, nevetgéltünk, majd kezdődött az igazi szórakozás! Hirtelen, nem is tudom,ki akarta jobban, de egymáshoz ért a szánk és csókolózni kezdtünk. Minden egyes puszinál és csóknál libabőrös lettem, kirázott a hideg. Ma sem tudom, miért, de nem csak egyszer csókolt meg... Persze, hogy másnap mindketten (legalább is én) sz@rul éreztük/em magunk/magam, hogy hogy csinálhattam ilyet egy foglalt hapsival. Az ő ügyét viszonylag hamar sikerült lezárni. Ma már csak barátok vagyunk, és nem is leszünk többek!!

Viszont Rá akkor gondolni sem mertem! Legszívesebben letagadtam volna mindent, amit abban a közel egy évben csináltunk ketten, azt is, hogy Én és Ő MI voltunk! De egyszer, pár hónappal a történtek után azon kaptam magam, hogy bizonyos közösségi oldalakon már majdnem naponta, vagy ha nem is, hetente biztos megnézem az adatlapját. Holott UTÁLTAM! Vagy mégsem?... Persze, volt olyan ismerős, aki csak bíztatott, hogy nekünk egymás mellett a helyünk. Hogy ne hagyjuk elkószálni az egymás iránt érzett érzelmeinket! És persze volt olyan is, aki eleinte örült, hogy "végünk". De később ő is ráébredt, hogy mennyire rossz nekem (mivel azt nem tudom, Neki milyen volt, vagy hogy foglalkozott-e vele). Próbáltam magam azzal nyugtatni és csitítani, hogy minden szakítás ilyen lehet, és egyszer csak kiszállnak az emlékek a fejemből örökre! De mitsem ért! Azóta is élénken előttem vannak, mintha tegnap történtek volna. Hát tényleg ilyen a szerelem??!

"A szerelemnek múlnia kell,

s ha múlik akkor fájnia kell!

Hogy érezd mennyit ér

míg tart, míg él!"

2011. június 16. (csüt.)

17:44

Oldal: Igaz Történet Alapján
Narancs-blog - © 2008 - 2024 - narancsblog.hupont.hu

A HuPont.hu segítségével a weboldalkészítés gyors! Itt kezdődik a saját weboldalkészítés!

ÁSZF | Adatvédelmi Nyilatkozat